A frissen házasodott, normális párok mindenhova együtt utaznak, legalábbis a mézeshetekre biztosan. Hát, mi nem voltunk normálisak. Friss házasok is csak egy napig.
Emlékszem, azon a bárányfelhős borús napon Artúr azt találta ki, hogy módosítsuk a repülőjegy foglalást és érkezzünk külön a nászútra. Én beleegyeztem. Miért ne? Istenem, mennyire odavolt a rugalmasságomért.
Én egy korábbi géppel utaztam Madridba, Artúr pedig a délutánival. Felszálláskor vitustáncot járt a gyomrom az izgalomtól. Hogy jó ötlet volt-e? Őszintén? Borzalmas. Senkit nem tudtam átkarolni és elveszettnek éreztem magam egyedül. Spanyolul sem beszéltem, csak amennyi rám ragadt a Netflix filmekből. Aztán pechemre még a tortilla chips is kifogyott a fedélzetről. Világvége.
A mellettem ülő elegáns, negyvenes hölgy – mint utóbb kiderült – María Lucía Carmen, erős spanyol angolsággal megnyugtatott, hogy nem fogunk lezuhanni. Nekem közben egy hang üvöltött a fejemben:
Le akarok szállni, a férjemmel akarok utazni a nászútra!
María Lucía Carmen rendelt két pohár pezsgőt és vékonyka ujjaival diszkréten átnyújtotta az egyiket. Nem viselt karikagyűrűt én viszont büszkén megkocogtattam a sajátomat a pohár falán. Elismerően bólintott. Elmutogatta, hogy ne csak a székünk karfája legyen közös, hanem a jókedvünk is, azzal hangosan koccintottunk. Aztán a következő kör italnál egyre hangosabban. Afféle rapid barátság alakult ki köztünk.
Landolás után feltüzelve ültem taxiba, égett bennem a vágy, hogy ismét lássam Artúrt. Mindössze néhány óra volt az érkezéséig. Epekedtem, hogy újra érezzem az illatát, hogy csókot forrasszak a szájára, és hogy kérjek tőle egy aszpirint. Fejfájósan kitántorogtam a kocsiból, aztán fel a harmadikra. Ledobtam a kofferem az előszobai tükör előtt és engedtem egy kád fürdővizet. Stabilizálódott a közérzetem a migrénem viszont ragaszkodott hozzám.
Jócskán bealkonyodott, mire törölközőbe bugyoláltam a hajam és az ágyra huppantam. A várakozást pedig felváltotta a kétely. Az üzenetemre késő éjjel érkezett válasz.
Mindössze két szó. Két viharvert szó, ami kiforgatott a valóságomból.
Ne várj!
A szívem nehezebb lett a kicipzározatlan bőröndömnél. Szétterültem az ágyon, mint a serpenyőben kifolyt tükörtojás. Éjjel bánatomban azt hittem meghalok. Hajnalban azt, hogy már elhamvasztottak. Alkonyatkor konstatáltam, hogy élek és elértem azt, amivel évek óta sikertelenül küzdöttem, fogytam egy kilót. Hálát éreztem és magányt, közben pedig megállapítottam, hogy a nászutakat körbelengő arany glória egy hazugság. Miért akarjuk, hogy tökéletes legyen az életünk? Miért ez a kapcsolatunk kezdő hegycsúcsa? És akkor nekem miért a Mariana-árok jutott? Egy nap barcelonai tartózkodás után jobbnak láttam, ha hazajövök. Az étkezőasztal üveglapjára dobtam a kulcsokat és becsaptam az ajtót. Néhány sirály kíséretében elindultam a reptér felé.
Kiveszőben lévő, boldog párok holdudvarában elfoglaltam a helyem a repülőgép ablaka mellett. A sor szélén egy idősebb bácsika ült becsukott szemmel, köztünk üres hely tátongott. Bánatbuborékot fújtam a rágómból és hangosan kipukkasztottam. Kinéztem az utasszállító ablakán. A mellettünk hömpölygő felhők ellenségesen szétváltak.
Persze, mert utálták egymást, ahogy én Artúrt.
Eldöntöttem, hogy amint hazaérek, beadom a válópert. De vajon miért vett feleségül ez a szemét, ha rögtön elhagyott? Töretlenül kerestem az összefüggéseket és rájöttem valamire. Képtelen vagyok kiigazodni a férfiakon.
Ekkor egy ismerős hölgy huppant le mellém. Két kávéscsészét egyensúlyozott a kezében és az egyiket átadta nekem. María Lucía Carmen a gyűrűm helyét fürkészte az ujjamon. Megvontam a vállam és mosolyogva belekortyoltam az eszpresszóba. Hidratáló ajakrúzsom lenyomatát hagytam névjegyként a csészémen. Attól a perctől fogva máshogy kezdtem élni.
Felismertem, hogy akikkel jó együtt lenni, azokkal a sorsunk összefonódik, mint María Lucía Carmené és az enyém, meg a szétváló és egybeolvadó felhőké az égen.
Kiemelt kép: Summer Stock/Pexels
