Hetyke kis facsemete virít a köves út mellett
Neki kivirágoznia még sok időbe tellett
Körötte pár tuskó meg végtelen sok csíra
Ki a kis palánta vérét egyre csak szítta
Hogy kerül ide? Ahol így kiáll az út képéből
Ez a formabontó nagy gőg mégis mire föl?
Hozzászól egyik nap egy kő, hatalmas darab
Hogy egy kis csemetéből ő kemény fát farag
Ennek a kődarabnak volt nagy tekintélye
Minden kis jöttment kavics hallgatott rá félve
Hiszen a sötét bányáknak volt gyermeke
Onnan került ide és lett az út fejedelme
Miközben kigördült, törtetve úgy felvilágosult
Hogy bátran állította egymagában ő az egész út
A nagy okításra felfigyelt a szintén bölcs tuskó
S közbeszól fennhangon: Mit tudsz te kőbunkó
Ő tudja csak mi a feladata egy rendes fának
Megnőni s kidőlni, hogy legyen támasza a fáradt ember farának
Lehet bútor, szerszám, vagy balta is akár
Csak tűzifaként elégni volna igazán kár
A kő kezd hangosan óbégatni, ő már több ezer éves
Hogy ne tévedne, még csak nem is kétséges
Az árnyékban a gombák meg nem értik az egészet
Pártolja a tuskót az egész trágya tenyészet
Teltek az évek, a csemete már csupa pompa
Korona a csodás lombozat, a ligetet maga alá vonta
Az emberek tisztelettel fordultak a nagy királyhoz
A fához, mely ad gyümölcsöt, árnyékot s virágot hoz
A kő pedig megkopott, tufább lett, mint azelőtt
Az emberek csak taposták s átlépték őt, a bunkó kőt
A tuskó elkorhadt s halkan korholta a fát
Végül elgyengült, esze nem vágott úgy már, arca is csak pofát
Az emberek már rá sem ültek, el sem égették
Keserű, nedves, szivacsos húsát is csak a férgek ették
A kő elaprózódott, közlendője is csak sóderré vált
Irigyelték is mindketten a nemes jellemű fát
Aki nem aprózódott, sőt sokkal gyarapodott
S egy teljes erdőnek lelket adott
Kiemelt kép: AI/Canva
