Előfordul, hogy gyógyszerészként a tára mögött állok és csak hallgatok. Előttem egy nő remegő kézzel veszi elő a zárójelentését, a kemoterápiás papírt vagy a parókát. A szemében félelem ül és mélyen ott rezdül egy halk kérés is: „Mondd, hogy van remény.”

Ilyenkor bennem is lepörög minden: nő vagyok, családanya, feleség, ember, látom magam a helyében, látom a gyerekeimet, a férjemet, a barátaimat. És néha – bevallom – ezeket a sorsokat hazahozom magammal: a konyhapultnál jutnak eszembe, amikor a gyerekeim nevetnek, vagy amikor este csend van, és a nap történetei még visszhangzanak bennem. Mert a daganatos megbetegedés soha nem egy ember története, hanem egy egész családé, egy közösségé. És a gyógyszerész is benne van ebben a körben – csendben, de jelenlévőn.
A test és a lélek közös küzdelme
Szakmailag tudom, mit tesz a szervezettel egy citosztatikum, vagyis egy sejtosztódást gátló szer. Tudom, hogy például a mellrák esetében az ösztrogénszint csökkenése nem csak laborérték, hanem hőhullám, álmatlan éjszaka, szorongás és csontfájdalom és az oxidatív stressz nem elmélet, hanem valóság: fáradtság, ízérzészavar, hajhullás és gyulladt bőr.
De tudom azt is, hogy ezek mögött ott van az ember: a nő, aki próbálja megtartani a család ritmusát, aki nem akar teher lenni, aki még főz, mos, figyel – miközben a teste minden erejét a túlélésre fordítja.
Gyógyszerészként ott tudok jelen lenni, ahol a legnagyobb a zűrzavar: a mindennapokban.
- Amikor meg kell magyarázni, mikor szabad bevenni a D-vitamint.
- Amikor el kell dönteni, hogy melyik probiotikumot érdemes szedni és melyik gyógynövény lehet veszélyes.
- És amikor csak annyit tudok mondani: „Ez most nehéz, de nem vagy egyedül.”
A tudás és az együttérzés között van a gyógyulás
A daganatos megbetegedések kezelése során a test új biokémiai egyensúlyt keres. A D-vitamin, a szelén, a magnézium, a B-komplex nem csupán kiegészítők – hanem annak a szimbólumai, hogy még lehet adni valamit, hogy van, amit kézbe lehet venni. A bélflóra regenerálása, a rostok és probiotikumok pótlása nem apróság, ezek az élet kis visszatérései. Ahogy egy csésze kamillatea is lehet terápia, ha a test és a lélek egyszerre szomjazik a nyugalomra.

És ott van a család:
A férj, aki nem tudja, mit mondjon, csak fogja a kezét. A gyerek, aki kérdez, de nem mer túl sokat. Az anya, aki újra megtanulja elfogadni a segítséget. Mindannyian gyógyulnak ugyanabban a folyamatban, csak másképp.
A gyógyszerész, mint tanú és társ
Mi, gyógyszerészek nem diagnosztizálunk, nem operálunk, nem írunk terápiát, de jelen vagyunk. A gyógyulás egyik legfontosabb, csendes láncszemét jelentjük – ott, ahol a beteg életének apró döntései megszületnek. És igen, néha mi is megrendülünk. Van, hogy egy-egy sors napokra bennünk marad, de talán pont ez adja az erőnket is: hogy minden történet emlékeztet arra, miért lett ez a hivatásunk. Nem a gyógyszerekért, hanem az emberekért.
Mert a gyógyulás nem csak sejtszinten zajlik, hanem ott is, ahol a tudás, az érintés és az együttérzés találkozik.
Kiemelt kép: Aleksandarlittlewolf/Freepik





