Az őszinte bocsánatkérés olyan gesztus, amely tiszteletet vált ki a másik emberből és segít mindkét félnek a továbblépésben. De mi a helyzet akkor, ha a bocsánat szó túl gyakran hagyja el a szánkat?
Ne haragudj, sajnálom, pardon! Szavak, amelyeket hajlamosak vagyunk helyzettől függetlenül szakadatlanul ismételni. Elismerni a hibáinkat és vállalni értük a felelősséget nemes tett, ugyanakkor folytonos „mea culpá”-ban létezni már kellemetlen dolog.
Miről árulkodik ez a viselkedés?
Amikor elnézést kérünk még azért is, hogy létezünk, tudattalanul negatív spirálba kerülünk, hiszen rendre meggyőzzük magunkat arról, hogy mindent rosszul csinálunk, miközben nyíltan feltárjuk a másik ember előtt az alacsony önértékelésünket. Ez a viselkedés, ahogy Coraline Collet, kognitív viselkedésterápiával foglalkozó pszichológus kiemeli:
„Általában a szorongó embereket érinti, akik félnek a konfrontációtól és akiknek nincs önbizalma.”
Gyermekkorban belénk vésték az udvariassági protokollt, hogy illemtudóan mindig kérjünk bocsánatot, ha hibázunk. Ezzel a túlzó magatartással aztán képesek lettünk arra, hogy megfeleljünk a társadalmi normáknak és háttérbe szorítsuk a valódi szükségleteinket.
Nemek közti megoszlás
Annyi minden másban különböznek a nők a férfiaktól, miért pont ez lenne kivétel? A nők sok esetben burkolt bocsánatkérésbe csomagolják a kéréseiket, vagy véleményüket, hogy elkerüljék a megítélést, a férfiak viszont inkább uralni szeretik a beszélgetést.
Remekül példázza mindezt John Wayne, Oscar-díjas amerikai szinész híres mondása,
„Soha ne kérj bocsánatot!”,
– mivel ez a „gyengeség jele”, ami alááshatja az elképzeléseidet.
„A patriarchális kultúrákban élő nők nagyobb valószínűséggel kételkednek képességeikben, értékükben, viselkedésükben és érvényességükben, hogy helyet foglaljanak el a környezetükben” – magyarázza Yara Heary, ausztrál pszichológus, majd hozzáteszi:
„Ha összehasonlítjuk a nemeket, azt látjuk, hogy a nők gyakrabban viselkednek így, mint a férfiak, különösen a patriarchális társadalmakban„.
Rachel Green, pszichológus, az Érzelmi Intelligencia Intézet munkatársa érdekes nézőpontot említ a témával kapcsolatban. Szerinte a nők ebbe a csekély önbizalommal jellemezhető állapotba a középkor óta beleragadtak.
A szíjkantár ugyanis a kora újkorig több európai társadalomban alkalmazott megszégyenítő eszköz volt, elsősorban olyan nőkkel szemben, akiket „túlzott beszédességgel”, pletykálkodással vagy engedetlenséggel vádoltak, illetve akik nem feleltek meg az adott korra jellemző, női viselkedési normáknak.
A szíjkantár – a társadalmi kontroll és az elnyomás szimbóluma –, pszichológiai és szociológiai hatásával a későbbiekben is mélyen befolyásolta a nők életét.
Gyermekkori traumák
A túlzott bocsánatkérés mögött sok esetben meghúzódhatnak mélyen gyökerező traumák, amelyek gyermekkori sebzettségeinkre utalnak és amelyek során túlélési- és védelmi mechanizmusként megtanultuk lekicsinyíteni magunkat, hogy a lehető legkevesebb bajt okozzuk.
Dr. Cynthia King, klinikai szakpszichológus így vélekedik:
„Klinikai gyakorlatomban gyakrabban látok túlzott bocsánatkérést a traumát túlélők körében, akiknek a bántalmazása fiatalon kezdődött, elhúzódott, és akiknek bántalmazója családtag volt”.
Felnőtt korban ezek az emberek túlságosan alázatosak lehetnek, és szüntelenül mentegethetik magukat, hogy megőrizzék a békét és elkerüljék a további traumákat.
Cseréljük le
Lépjünk ki a fejünkből és vegyük észre azokat a szituációkat, amikor gondolkodás nélkül elnézést kérünk olyan szituációkban, ahol ez nem létfontosságú. Találjunk módot arra, hogy reálisan csökkentsük a „bocsánat”-ok számát és fokozatosan felhagyjunk az emiatt fellépő önmarcangolással.
Legjobb módszer, ha figyeljük a viselkedésünket és megtanítjuk maguknak, hogy ne használjuk rongyosra a „sajnálom” szót, inkább helyettesítsük a „köszönöm„-mel, például ha elkéstünk egy találkozóról, ahelyett, hogy azt mondanánk, „Elnézést a késésért!” inkább feleljük azt, hogy „Köszönöm, hogy megvártál.”
Szabadítsuk fel magunkat
A bocsánatkérés értékes alapja a kapcsolataink megőrzésének, ugyanakkor azok az emberek, akik igazán szeretnek minket, továbbra is szeretni fognak úgy is, ha leállunk ezzel a téves berögzüléssel. Lássuk be, hogy nem minden vétség a mi hibánk és nem kell felelősséget vállalnunk mások helyett, akkor sem, ha fájó érzés, hogy ők nem teszik meg.
Legyen tartásunk és tároljuk el ezt a kifejezést arra az esetre, amikor tényleg helye van az életünkben. Ne értéktelenítsük el a jó szándékunkat csak azért, mert kényszert érzünk rá, különben többet ártunk vele, mintha meg sem szólaltunk volna.
Források: mentorshow, doctissimo, mindtools, abc.net
Kiemelt kép: Vera Arsic/Pexels
