Veszteséget megélni számtalan módon lehet. A gyász nem egyetlen, egységes érzelem, hanem sokrétű, komplex tapasztalat. Lássuk, hogyan tükröződik mindez a fotóművészetben?
Az életben alapvető gyászélménynek a halálesetet tekintjük. A számunkra fontos személyek elvesztése mély fájdalmat kelt bennünk. De nem kell ahhoz senkinek eltávoznia az élők sorából, hogy hasonló érzések kerítsenek hatalmába minket. Embert próbáló időszak lehet egy válás, szakítás, baráti kapcsolat elvesztése vagy akár egy régi énrészünktől való elszakadás.
Előfordulnak olyan veszteségek is, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül egy személy elvesztéséhez. Ilyenek lehetnek például
a munkakörülmények, az egészség vagy az álmaink elvesztése miatt érzett szomorúság, amely komoly gyászt idéz elő.
Miközben a gyász megélése egyéni folyamat, egyben kulturális dimenziókat is tartalmaz. A társadalmi normák, a családi háttér és a személyes tapasztalatok együttesen befolyásolják, hogyan vagyunk képesek feldolgozni a nehézségeket és túljutni rajtuk.
A művészetek – a festészet, szobrászat, irodalmi művek, zenei alkotások, a színház – gyakran szolgálnak kifejező eszközként a gyász megformálásában, lehetőséget adva a belső fájdalmunk feldolgozására.
A 2023-ban elhunyt Erwin Olaf, nemzetközileg elismert holland fotóművész leghíresebb képsorozata, a Grief (2007) is ennek a témakörnek adott hangot. Olaf éppúgy helyezett az alkotásai középpontjába lényegi kérdéseket, mint a társadalom perifériájára szorított személyeket – színes bőrű embereket, nőket, LGBTQ+ közösség tagjait Munkásságának elismeréséért megkapta a Knight of the Order of the Lion of the Netherlands, a Holland Oroszlán Lovagrend lovagja kitüntetést.
A Grief fényképsorozat, különböző életkorú és nemű modelleket ábrázol, akik a gyász különböző fázisait jelenítik meg. Arckifejezésük, testtartásuk valamint a környezet mind hozzájárulnak a szomorúság és a veszteség érzésének közvetítéséhez. A színek tompák, a bútorok pedig – akárcsak a hölgyek öltözete – szigorúak, mégis stílusosak. Jellemzőek a fás tónusok, a bézs és olíva színek, miközben a falak struktúrája durvábbnak és keményebbnek hat, jelképezve a kívülről érkező társadalmi elvárásokat. A nők, akik egytől-egyig kecses megjelenésűek, sokszor olyan testhelyzetben ülnek vagy állnak, mintha csapdába estek volna az etikett és protokoll szabályainak.
A fotósorozathoz az inspirációt az 1960-as évekbeli amerikai arisztokrácia adta, azon belül is leginkább Jacqueline Kennedy megpróbáltatása, amely a férje merénylete kapcsán érte. A nevek, amelyeket Olaf a modelleknek adott – Barbara, Caroline, Irene, Margaret, Sarah, Victoria és Grace – erősen jelzik a háború utáni gazdag amerikai társadalom szereplőit, így a képek összemossák a történelmi hátteret az érzelmekkel.
A felvételeken megjelenő “özvegyek” visszafogottak, magányosak és kiválóan érzékeltetik, hogy milyen az, amikor az ember a könnyekkel teli csendben reked.
(Képek: amstelgallery.com, artsy.net és artnet.com)
Erwin Olaf képsorozata elmélyíti bennünk a tudatot, hogy a gyász nem egyedi történet, és nincs egyetlen, jól meghatározott módja a feldolgozásnak, mivel mindannyian másképp éljük meg a fájdalmat. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy életünk ezen szakasza nem csupán szenvedés, hanem egy belső átalakulás is egyben.
A Grief sorozat nem kizárólag a veszteség bemutatására szolgál, hanem lehetőséget ad arra, hogy az emberek reflektáljanak saját gyászélményeikre, miközben univerzális emberi tapasztalatokat élhetnek át a művészet segítségével.
Legyen szó képzőművészeti kiállításról, színházi darabról, táncestről vagy egy versről, a művészet utat mutathat számunkra a gyógyulásban. Azzal a törekvéssel, ahogy a bánat érzését kézzelfoghatóvá teszik, érvényt szereznek arra, amire nincsenek szavak és segítenek kitölteni az űrt az életünkben.
A gyász ugyanis olyan mint a szépség, átmeneti.
Kiemelt kép: Kranich17/Pixabay
