Felcserélt szerepek, elmosódott határok. A parentifikáció láthatatlanul épül be az érintett gyermek mindennapjaiba, hogy aztán mély nyomot hagyjon a felnőttkori kapcsolatokban és az énképben.
Mi a parentifikáció?
A parentifikáció az a jelenség, amikor egy gyermek érzelmileg vagy fizikailag is túl korán kénytelen szülő szerepbe lépni. Ebben a felborult családi dinamikában a gyermek túlzott felelősséget vállal, amely megmutatkozhat nyíltan, a kisebb testvérekről való gondoskodásban, beteg szülő ellátásában vagy láthatatlan módon, például ha érzelmileg támogatnia kell egy instabil lelkiállapotú anyát vagy apát.
Mi zajlik a gyermekben?
A parentifikált gyermek látszólag érett, segítőkész és megbízható, de ez az érettség nem a természetes folyamat része, hanem kényszer. Mivel a szeretet és az elfogadás annak kapcsán érkezik, hogy a gyermek miként teljesít a ráruházott szerepben, így gyakran ő maga sem érzi, hogy ez teher. Ehelyett kötelességként és a szeretet egy formájaként éli meg azt, miközben belül egyre jobban kiszorul a saját gyermeki létéből. Általános velejárója, hogy a szükségleteit megtanulja háttérbe szorítani vagy egyáltalán fel sem ismeri.
A kialakult szerepcsere oda vezet, hogy a gyermek akaratlanul is az egyik szülő házastársaként, önálló felnőtt módon funkcionál. Ez túlnyomórészt olyan családokban történik, ahol az egyik vagy mindkét szülő éretlen vagy függő – alkohol, drog, szex, játék, munka, társ- vagy kapcsolat függő –, és ennek lenyomataként a gyermek olyan aránytalan felelősséget vállal, amelyre a szülők nem képesek.
Milyen következményekkel jár?
A parentifikált gyermek gyakran empatikusabb, mint mások, mivel abban nőtt fel, hogy figyelnie kell, miként érzik magukat a szüleik, hogy aztán alkalmazkodni tudjon hozzájuk. Ez a túlzott éberség azonban nem valódi érzelmi biztonságból fakad, hanem abból a kényszerből, hogy a kapcsolat fennmaradjon. A gyermek megtanulja, hogy csak akkor „teljesít jól”, ha megérzi, mire van szüksége a szülőnek, és ilyenkor vigaszt, gondoskodást vagy támaszt ad számára.
Egyes következmények csak később, felnőttkorban jelentkeznek. A túlzott felelősségvállalás másokért, az erőn felül teljesítés, a bűntudat, az elfojtott harag vagy az érzelmi kiüresedés mind a parentifikáció sajátossága.
Az ilyen gyermekből lesz a „mindenki terhét cipelő” felnőtt,
aki nehezen kér segítséget, cserébe viszont annál többet ad. Az igényeinek felmérése komoly nehézséget okoz, mivel sosem tanulta, tapasztalhatta meg, hogy az ő érzései is számítanak.
Mivel a szüleitől nem kapott elég figyelmet és szeretetet, egész életében – vagy legalábbis addig, amíg fel nem dolgozza a történteket –, arra lesz predesztinálva, hogy minden szituációban ezt igyekezzen bepótolni. Az ilyen típusú sérülés felnőttkorban személyiségzavarokhoz, legyengült énképhez, alacsony önbecsüléshez, szorongáshoz vagy depresszióhoz vezethet. Ugyanis a megszokott séma, hogy a kötelességeit maga elé helyezze, arra készteti, hogy eltávolodjon a saját belső érzéseitől és szüntelenül másokat akarjon megmenteni.
A minták megtörése
A parentifikált létből való kiszakadás időt és tudatosságot igényel. Az olyan terápiás munka, amely a belső gyermek gyógyulását szolgálja – például sématerápia, meseterápia, családterápia, trauma-informált terápia – segíthetnek abban, hogy az érintett személy visszataláljon az érzéseihez és megengedje a magáról való gondoskodást.
A gyógyulás kulcsa egyszerre rejlik az önszeretet kifejlesztésében, a bűntudat elengedésében, a könyörtelen mércék átírásában és az egészséges énhatárok kijelölésében. Az önmunka során fontos, hogy az érintett személy érezze a biztonságos kapcsolat adta megtartottságot, amelyet sok esetben, életében először a terápiás ülés alkalmával élhet át.
A visszatérő magtartási minták elhagyása segíthet abban, hogy az egykori „kis felnőtt” olyan egészséges és boldog felnőtté váljon, aki képes kiállni önmagáért, felismerni a szükségleteit és mer felszabadultan élni.
Kiemelt kép: Prostooleh/Freepik
Források: psychologueparis, Parents
