A kislány
Megöregedtem. Ennek bizonyitékaként a kezemet kellett legtöbbet látnom, képtelenségnek bizonyult eltakarni magam elől a ráncos, eres, aszott kezeket. Ahogy az első ősz hajszálakat, ezeket a kezeket is meg kellett szoknom, mert idegennek láttam magam a tükrömben, amikor először kellett szembesülnöm a tényekkel. Az ember néha egyik pillanatról a másikra öregszik meg, észrevétlenül. A tükör, ami egykor jól szolgált, nem engem mutat többé. Az a valaki nem én vagyok. Talán soha nem magamat láttam benne. Persze sokan mondják, hogy az öregség annak a bizonyitéka, hogy az ember egészségesen, szeretetben, békében élt, és így tovább… Igen. Szépen hangoznak ezek a mondatok, csak engem nem békítettek ki, amikor a folyamat elkezdődött. Rosszul viselkedtem abban az időszakban, mint egy morcos gyerek, vagy inkább egy hiú felnőtt. Büntettem azt a nőt, aki kitekintett a szemeimből. Mert azt volt a legegyszerűbb, büntetni. Ám a sors nem kegyelmezett, hagyott tovább élni, hagyott lenni ezzel a testtel, amit óvtam, amíg bírtam. A pont után, ami kéretlenül elérkezett, már nem maradt mit tennem. Megváltoztam. Nem jártam többé fodrászhoz, kozmetikába, nem vásároltam krémeket, amik csodákkal kecsegtettek, nem jártam orvosokhoz, akik egyre hosszabbra nyújtották ránctalanítási kezeléseiket. Elvesztettem a hitem a világ ígéreteiben, mélyen csalódtam önmagamban. A testem egészséges maradt, mégis cserben hagyott, megöregedett. Teljesen szétesett a valóságom.
Hetekig feküdtem magamba merülve, apátiában, a halálra várva, de nem érkezett meg. Azután kegyelem szállt rám. Álom formájában érkezett, és megváltoztatta a lényt, aki bennem él, aki itt van ebben az aszott testben. Álmomban kislányként újra átéltem azt, aki vagyok, az álom valóságos léte visszaadta a hitemet, a boldogságomat. Örömmel ébredtem. Ha azt kérditek, mi változott meg bennem, azt mondanám, semmi. Valójában felfedeztem, hogy itt él, ebben a testben mindaz, aki voltam, akiket önmagamként ismertem. A kislány, a kamasz, a fiatal, reményekkel teli nő, az anya és feleség, a pszichológus, az idősödő hölgy.
A gyermek egy mély, délutáni alvás után is teljesen megváltozhat. Emlékszem, a lányommal történt egyszer hasonló. Lefeküdt délután, és amikor felébredt, addigi egyszerű mondatai helyett összetett mondatokban kezdett beszélni. Az agya újrahuzalozódott pár óra leforgása alatt. Talán ez a folyamat soha nem áll le, velem is ez történt álmomban. Fontos lettem magamnak.
Elleptek az emlékek, szemem előtt újra pörögtek az események, és igazán érdekes élményként éltem meg azt, hogy mennyire megváltozott a múltam. Mert amire addig emlékeztem, azt nagyobb összefüggésekben kezdtem átlátni. Világossá vált számomra, hogy néha a legapróbb tetteim ütöttek a legnagyobbat a másik életében. Újra képes lettem sírni. Szívbemarkoló volt, amikor „láttam”, hogyan bántottam másokat.
Sok időm lett. Nem azzal foglalkoztam, mi az, amit megtehetek ezért a testért, a testemért, hogy örökké éljen, hogy ne öregedjen, hogy ne legyen beteg. Befelé néztem, és minél több időt töltöttem kezdetben gyűlölt önmagammal, annál korábbi emlékek tértek vissza hozzám. Olyan voltam, mint egy bumeráng.
Feladtam a testem, a szépségem egyik fontos eszközét, hogy ajándékba kapjam magamat, az embert, aki benne él. Hallottam fiatal koromban, amikor az idősek arról mesélnek, hogy mennyi emlék bukkan fel a gyerekkorukból – félve jegyeztem meg a mondataikat. Vágytam is erre az élményre, ugyanakkor elutasítottam az öregséget. Ellenálltam valaminek, amiről csak kósza gondolataim, ködös elképzeléseim éltek. Az álmom után megadtam magam, igen, ez is egy fontos lépés az emlékek felé. Nem harcoltam többé olyan ellenség ellen, akiről fogalmam sincs: Azzal a szánalmas vénasszonnyal, aki valójában csak a gondolataimban létezett, soha máshol.
Tolult elém a múlt, egyre intenzívebben jöttek a rég elfelejtett arcok és érzések. Majd újra felbukkant ő, a gyermek – és itt a gyermek szó mást jelent, mint amire gondolsz. Remélem, hogy átérzed, amit mondani szeretnék. A gyermek, akinek az igazság, léte alapértelme, akinek a hangja Isten hangja, akinek lénye úgy lett megszerkesztve, hogy amikor idejön, kerüljön bármilyen családba is, itt maradjon, elviseljen, éljen. Hatalmas, csodálkozó szemekkel nézzen az őt nevelőkre akkor is, ha azok bántják, akkor is, ha szeretik. Úgy jöttem ide, hogy nem tudtam, ki is vagyok. A világ próbálta megmutatni, én pedig a mutatott képek alapján elhinni valóságosságomat. Hogyan mehetnék innen el mégis másképp, mint ahogyan jöttem?
Azt érzem, hogy a tiszta szív az, ami hazavihet. Megbékéltem a sorsommal abban a pillanatban, amikor megadtam magam. Azóta tudom, hogy visszavárnak engem! De még nem fejeztem be a munkát, amit itt kell elvégeznem. Itt, ahol most vagyok. A gyermek feléledt, és újra lát. Leírom a történetet, hogy olvashassák a csillagok is. Ennek a ráncos kéznek még munkája van…
A könyvről további információt itt találsz.
Kiemelt kép: Fehérvári Melinda
