„A párkapcsolatban megelevenedik mindaz, amit gyermekként a kötődésről, kapcsolódásról érzékeltünk, tanultunk, megfigyeltünk. Ezek köré a korai tapasztalások köré építi fel az identitását a szorongó nő.”
Rengeteg nő szorong a párkapcsolatában. Mi velünk a probléma?
Nincs velünk semmi probléma. Ha valamivel “probléma” van, az az, hogy problémaként tekintünk a szorongásra. Úgy látom, hogy sok nő nem érti a szorongását, démonizálják azt, rosszá teszik magukat, hibás működésként tekintenek rá, amely biztosan azért történik, mert valami baj van velük. Pedig valójában nincs velük semmi baj.
Érdemes lecserélni a „mi velem a probléma?” kérdést arra, hogy “mi történt velem, ami miatt szorongást élek át?”
Ugyanis a szorongás valaminek a következménye, legtöbbször az elfojtott érzések feldolgozatlanságának.
Ezzel a kérdéssel pedig elkezdhetjük lefejteni magunkról a hibás címkét és visszahelyezhetjük magunkat az eredeti kontextusba, ahol a szorongás kiváltódott.
A kapcsolatában pedig azért szorong rengeteg nő, mert a párkapcsolat úgy funkcionál, mint egy tükör. Meglátjuk azon keresztül az elfojtásainkat, a száműzött részeinket és az elakadt érzéseinket.
Törvényszerű, hogy az egyéni elakadásainkat továbbvisszük a párkapcsolatba?
Szerintem azt visszük tovább, ami már ott van bennünk. A párkapcsolatban megelevenedik mindaz, amit gyermekként a kötődésről, kapcsolódásról érzékeltünk, tanultunk, megfigyeltünk. Úgy is mondhatnám, hogy ezek köré a korai tapasztalások köré építi fel az identitását a szorongó nő, aki érzelmi magányból érkezik, betöltetlen szükségletekkel, önmagáról lekapcsolódva.
Hatalmas sóvárgás van benne a szeretet iránt, amiről kimondva, kimondatlanul azt az üzenetet adták át neki, hogy feltételes. Ez az alapvető érzelmi éhség pedig arra vezérli őt felnőttként, hogy mindent megtegyen azért, hogy könnyű legyen vele kapcsolódni és ne hagyják el.
Ez a félelem által irányított működés köszön vissza a párkapcsolatában, amikor nem mer konfrontálódni, hátrasorolja önmagát, nem tart határokat, nem mer segítséget kérni, nem fejezi ki az igényeit, alárendelődik, túlteljesít és túlzott felelősséget vállal.
Nagyon megfogott, amikor azt mondtad, „A szorongásból nem tudjuk magunkat kigondolkodni.” Mit tegyünk ilyenkor?
Valóban nem lehet. Ha lehetne, akkor a legtöbb szorongó nő nem küszködne. Az analizálás, a vég nélküli agyalás és a szituációk újra lejátszása fejben a szorongás jellemző megnyilvánulási formája. Egyfajta hárítás, elkerülés, védekezés az érzések ellen és egyben késleltetése azok feldolgozásának.
Ahogy korábban említettem, a szorongás annak a következménye, hogy felhalmozódtak a megakadt érzések.
Az érzéseket pedig úgy tudjuk tovább engedni, ha érezzük őket, nem pedig úgy, hogy gondolkodunk róluk.
Engedni érezni az érzéseket egy újratanulási folyamat, egy bizalmi, biztonságos kapcsolat felépítése önmagunkkal miközben növeljük a kapacitásunkat, hogy együtt tudjunk lenni azzal a kényelmetlen érzettel, amely törvényszerűen felüti a fejét akkor, amikor az önfeladásból ismét magunkat kezdjük el választani.
Annak érdekében, hogy egy autentikusabb életet élhessünk, meg kell tanítanunk a testünknek és az idegrendszerünknek, hogyan jöjjön ki a túlélő üzemmódból, hogyan lazuljon el és maradjon relaxált állapotban akkor is, amikor önmagunkat választjuk.
Mellbevágó az a kijelentés, hogy „A jókislányság egyetlen jutalma a depresszió.” Létezik kiút ebből a beragadt állapotból?
Igen, rám is így hatott, amikor évekkel ezelőtt először hallottam ezt a mondatot az erőszakmentes kommunikáció tanáromtól. A klasszikus jókislány depressziója az önfeláldozásában gyökerezik, amely tele van szorongással, megfelelési kényszerrel, szégyennel, bűntudattal, megkérdőjelezéssel, kevés energiával, kiégéssel.
Emellett pedig erős belső kritikussal igyekszik fegyelmezni önmagát, nehezen kapcsolódik az örömmel, mélyen belül értéktelennek és érdemtelenek érzi magát a szeretetre.
Az idegrendszere a túlélés állapotához van szokva. Azon belül is a „gyorsan csinálnom kell valamit” (üss vagy fuss) és a „képtelen vagyok bármit is csinálni” (lefagyás) kettőssége az ismerős és megszokott számára.
A jókislány kiútja ebből az állapotból az, amelyik befelé viszi őt, hogy felfedezze saját magát és újjászülethessen az önfeladásból az önmegvalósításon keresztül.
Vágyjuk a szeretetteljes párkapcsolatot, miközben sokszor nem állunk rá készen. Mennyi önmunka szükséges egy egészséges és tartós kapcsolódáshoz?
Én nem mondanám, hogy nem állunk rá készen, inkább úgy fogalmaznék, hogy félünk egy szeretetteljes kapcsolattól, mert ismeretlen. Lehet, hogy a tudatos részünkkel azt mondjuk, erre vágyunk, de az számít, hogy tudat alatt mi van eltárolva bennünk. A legtöbb szorongó nő gyermekkorából azt hozza, hogy a szeretet feltételes dolog, és valamilyennek lennie kellett azért, hogy megkapja azt.
Önmunkára nem azért van szükség, hogy jutalomként megkaphassunk egy tartós kapcsolatot, hanem azért, hogy ne a gyermeki hiányaink, a függés vagy kiszolgáltatottság miatt legyünk kapcsolatban.
Hogy ehhez mennyire mély önmunka szükséges, azt nehéz általánosítva megmondani. Mindenkinek annyi, amennyi ahhoz kell, hogy otthonra találjon először önmagában.
A tartós, kielégítő és egészséges kapcsolat alapja, hogy egyénként teljesnek érezzük magunkat és szabad választásból vagyunk a másikkal. És bár egy támogató társ jelenléte gyógyítóan hat a kötődési sebeinkre, az érzelmi munkát magunknak kell elvégezni, hogy képesek legyünk felelősséget vállalni a saját belső gyermekünkért, megtanuljuk kielégíteni a szükségleteink jó részét, találjunk magunknak egyéni életcélokat, tudjuk magunkat a kapcsolaton kívül is definiálni és törekedjünk az önmegvalósításra.
Egy jó kapcsolat nem kiegészít minket, hanem teret ad annak, hogy önmagunk teljességéből még többek legyünk általa.
Olvass tovább a témában vagy hallgass bele a Jól kötődni podcast adásokba.
Kiemelt kép: Marton-Simon Blanka
