Sokáig úgy tűnt átok, hogy nem ismerem a szülőapámat. Egy éves voltam, amikor egy ködös napon örökre kisétált azon a bizonyos ajtón, és magunkra hagyott minket anyámmal. Öt fénytelen karácsony telt el, mire változás köszöntött be hozzánk.
Emlékszem az iskolából egy magas férfira. Délutánonként ugyanabban az időben érkezett, téglalap alakú szemüveggel az orrnyergén és bánattal az arcán. Anyám szoknyája mögül figyeltem őt, ahogy féltőn átölelte apró, szőke hajú gyermekét.
A kislány szeretett édesanyját vesztette el, én az apámat. Ki gondolta volna, hogy nem csak a krétarajzok tudják keresztezni egymást az udvaron, hanem a sorsok is. Még épp a betűket tanultam kanyarítani, mikor már az én kezemet is ő fogta hazafelé.
Amíg felnőtté cseperedtem, végig mellettem volt, aztán lejárt az ideje és el kellett búcsúznunk tőle. Hiszem, hogy olyan nagyon szerettél, mint ahogy én téged. Nekem te voltál az apukám.
Hallgass bele:
Kiemelt kép: Allan Mas/Pexels
