Sokáig hallgatott, most viszont megtöri a csendet. Interjúalanyom először beszél egy érzelmileg megterhelő időszakról, arról, hogy milyen volt együtt élni egy nárcisztikus partnerrel és miként tanulta meg újra szeretni önmagát.
Emlékszel még a megismerkedésetekre? Mit tartottál vonzónak benne?
Magabiztos, erős egyéniség volt, aki tudta, mit akar. Családcentrikus, megbízható és figyelmes társat láttam benne, aki már az első pár hét után a közös jövőnket tervezgette. Olyan jövőképet vetített elém, ami nekem akkor abszolút ideálisnak tűnt.
Nem riasztott vissza ez a tempó?
A sorozatos csalódások után úgy éreztem, végre megtaláltam azt az embert, akivel megvalósítható az álom – esküvő, nagycsalád, gyerekek – és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
Utólag kiderült, ez valójában nem a saját álmom volt, sokkal inkább az, amit elvártak tőlem.
A megfelelési kényszer vezérelt, nem ismertem önmagam, nem voltam tudatos és nem voltam tisztában a saját vágyaimmal sem.
Mi az, amit akkor nem vettél észre, de utólag tudod, hogy figyelmeztető jel volt?
A baráti társaságommal első perctől fogva lenézően viselkedett, nem akart kapcsolódni, megismerkedni velük. Amikor valaki ellentmondott neki, vagy más véleményen volt, arra hevesen, agresszíven reagált és midig a másikat tartotta hülyének. Egy idő után csak az ő barátaival jártunk össze. Folyamatosan gyanakodott és bizalmatlan volt másokkal, még a hozzá legközelebb álló emberekkel, családtagokkal is.
Olyan is előfordult, hogy „megfeledkezett” a megbeszélt találkozónkról, mert neki hirtelen más program volt fontosabb, a születésnapom megünneplése helyett – amire egész nap készültem –, inkább a barátaival ment sportolni.
Mi tartott benne évtizedeken át a kapcsolatban?
Sokáig észre sem vettem, hogy amiben élek, az nincs rendben. Elhittem, hogy egy kapcsolat így működik.
Annyiszor hallottam másoktól, hogy milyen jó nekem, mert szép családom van, rendes ember a férjem és átlagon felüli életszínvonalon élünk.
Amikor elégedetlenséget éreztem, rögtön bűntudatom támadt, hogy önző vagyok és hálátlan.
A munka világa adott valamilyen ellenpontot a kapcsolatodhoz képest?
Ahogy az első gyermekünk megszületett, kikerültem a munka világából. A férjem azt szorgalmazta, hogy ne menjek vissza dolgozni, maradjak otthon a gyerekkel, jobb lesz így mindenkinek. Azt mondta, majd ő megkeresi a pénzt, nekem elég, ha gondoskodom mindenkiről, ellátom a ház körüli teendőket és a háttérben segítek a vállalkozásában.
Szívesen vállaltad ezt a szerepet?
Elfogadtam, mert hittem benne, hogy értékeli a „láthatatlan munkát”, amit végzek. Sajnos nem így történt, az első adandó alkalommal a fejemhez vágta, hogy én „csak” ülök otthon, amíg ő mindannyiunkért dolgozik.
A közös vagyon is mindössze addig volt közös, ameddig úgy táncoltam, ahogy ő fütyült.
Teljes mértékben tőle függtem anyagilag. Ma már semmiképp nem adnám fel az egzisztenciámat, nemcsak a pénz miatt, hanem mert szükség van a társas kapcsolatokra, hogy ne szigetelődjünk el.
A nárcisztikus bántás észrevétlenül hatol a lelkünkbe. Te hogyan élted meg azt, ahogy bánt veled?
A viselkedése rendkívüli módon aláásta az önbizalmamat. Folyamatosan kritizált – az öltözködésemet, a zenei ízlésemet, a mindennapos tevékenységeimet, a főztömet –, persze nem nyíltan, hanem a humor köntösébe bújtatva a kis sértő megjegyzéseket. Amikor jeleztem felé, hogy ezzel bánt és nem vicces, akkor rám került a bélyeg, hogy túlreagálom, nincs humorérzékem.
Hogyan beszéltetek egymással a nehézségekről? Volt lehetőség nyílt és őszinte kommunikációra?
A problémák megbeszélésekor általában nem engedett szóhoz jutni vagy összezavart, inkompetensnek állított be. Amikor feladtam és inkább hátat fordítottam, én voltam az, akivel szerinte „nem lehet megbeszélni semmit”.
Sokszor figyelmen kívül hagyta vagy elbagatellizálta a problémáimat és az érzéseimet.
Úgy állította be, mintha én lennék a hibás, amiért nem tudom megoldani a helyzetet. Ha megbántott, soha nem kért bocsánatot, leginkább észre sem vette. Képtelen volt az együttérzésre.
Megvolt köztetek az a tér, ahol nemet lehetett mondani?
Amikor ragaszkodtam az igazamhoz, akkor jött a több napos „haragszom rád” duzzogás, amit viccnek álcázott sértegetéssel vagy csenddel veréssel kombinált. Meghatározó döntéseket – például pénzügyi téren – csak ő hozhatott meg, de úgy állította be a dolgot, hogy utólag elmondhassa: „megbeszéltük, minden úgy történt, ahogy te akartad”.
Volt olyan pillanat, amikor megkérdőjelezted, hogy szerethető vagy-e?
Örökösen azt éreztem, hogy kevés vagyok. Sem anyaként, sem feleségként nem volt elég jó neki. Hozzá tartozik, hogy én sem szerettem magamat, végül már azt sem vettem észre, hogy nő vagyok.
Annak ellenére, hogy többször is elhangzott, hogy szeret, ennek semmilyen érzelmi tartalmát nem éreztem.
Mintha egy kiskutyának tekintett volna, aki jutalomfalatot kap, ha az elvárásainak megfelelően viselkedik.
Mi volt az az életesemény, amely megmutatta számodra, hogy ebből ki kell lépned?
Egy baleset miatt kórházba kerültem és a műtét után életveszélyes komplikáció lépett fel, emiatt több napig bent kellett feküdnöm. Ekkor villámcsapásszerűen ért a felismerés, hogy nem vagyok a helyemen, ez a nő nem én vagyok, nem érzem jól magam a bőrömben. Elkezdtem magamat okolni, hogy minden adott lenne a boldogsághoz, mégsem vagyok boldog.
Beszéltél vele ezekről az érzésekről?
Igen, és gyorsan meg is erősített abban, hogy hálátlan vagyok, amiért nem értékelem őt és a mindenki által irigyelt életünket, amit felépített. Az életünk valóban egy csodálatos film forgatási helyszíne is lehetett volna, csakhogy a gyönyörű díszletek között pusztán egy mellékszereplő voltam, egy kellék, akit úgy mozgattak, ahogy a főszereplőnek éppen kényelmes volt.
Ebben a darabban sehogy sem találtam önmagam, egy senki voltam.
Ekkor merültek fel bennem azok a kérdések, hogy ki vagyok valójában, mit szeretnék, mitől érezném jobban magam, mire vágyik a lelkem. Ezek segítségével indultam el egy hosszú folyamaton, amely hatására évek múltán megtaláltam a romok alatt önmagam. Felismertem, hogy valójában egy toxikus kapcsolatban élek, és ki kell lépnem belőle.
Szerinted a külvilág mit látott a háttérből?
Számukra mi voltunk az ideális, szép nagycsalád. A mindig mosolygós házaspár, akik között tökéletes az összhang, négy csodás gyermeket nevelnek, gyönyörű családi házban élnek, mesés környezetben, jól menő vállalkozással, csakhogy a csillogó homlokzat mögött bent pergett a vakolat és repedeztek a falak.
Mit tettél ezután?
Amikor öntudatomra ébredtem, elkezdtem meghúzni a határokat, ami egyre több vitát szült. Bíztam benne, hogy változtatni tudunk a kapcsolatunkon, de a beszélgetések rendre úgy végződtek, hogy,
„veled van a baj, rosszul látod a dolgokat, vissza kéne változnod engedelmes jókislánnyá”,
mire én kijelentettem, hogy részemről vége. A férjem nem akart elválni, bizonygatta, hogy szeret és nem élné túl, ha elhagynám. Később arra kért, hogy a gyerekek – vagy inkább a tökéletesség látszata – miatt, maradjunk legalább névleg házastársak és éljünk nyitott kapcsolatban.
Hogyan reagáltál, amikor felmerült ez az ötlet? Elfogadtad?
Igen, de közben egyre több konfliktus alakult ki közöttünk. Lett egy új kapcsolata, mellette megmaradt a kényelmes itthoni fészek teljes ellátással, mégis elszámoltatott, és azt hangoztatta, hogy nélküle nem boldogulnék, életképtelen vagyok és még megbánom, amiért felrúgtam egy ilyen szép családot.
Eközben láttam, hogy a gyerekek jobban sérülnek attól, ha mi együtt maradunk, beleragadva egy rossz kapcsolatba, mint ha elválnánk.
Nem örökíthettem tovább azt a mérgező családi mintát, hogy fogcsikorgatva, de kitartunk egymás mellett a sírig.
Ennek az ideje lejárt, és nem érdekelt, ki mit szól; azt akartam, hogy legyen végre kimondva a valóság. Nem szégyen, ha felvállaljuk, hogy elég volt, máskülönben felemészt minket a kapcsolat, akár vannak gyerekek, akár nincsenek.
Úgy voltam vele, hogy dacára az anyagi függésnek, lesz, ami lesz; ha más nem, legfeljebb elmegyek takarítani. Ahogy elkezdtem szégyen nélkül, őszintén megnyílni az ismerősöknek, rögtön jött a segítség, és kaptam egy kedvező állásajánlatot.
Mi segített a válás után visszatalálni önmagadhoz?
A lelkem legsötétebb mélyére ereszkedve sikerült szembenézni azokkal a démonokkal, amiket addig igyekeztem elnyomni. Az önismeret segítségével sikerült kialakítani magamban egy egészséges önszeretetet és ezáltal megfelelő önbecsülést.
Mostanra gond nélkül meg tudom húzni a határokat, tisztában vagyok az értékeimmel, nem hat rám az érzelmi manipuláció.
Erre az erőre különösen nagy szükség van egy nárcisztikus személytől való elválás után, főleg akkor, ha kiskorú gyermekek miatt (nálunk öt, kilenc, tizenhárom és tizenhat évesek voltak a válás alatt), kénytelenek vagyunk együttműködni, és nem szakítható meg a kapcsolat végérvényesen. Természetesen a nárcisztikus ezután is megpróbálkozik bűntudatkeltéssel, lekicsinyléssel, gázlángozással, mivel egy válást vereségként fog fel és ő képtelen veszíteni.
Hogyan változott meg a szabadságról és a kapcsolódásról alkotott képed?
Most már tudom, hogy egy egészséges kapcsolódásban megmarad az egyén szabadsága, nem kell megváltozni senkinek a másik kedvéért. A felek tiszteletben tartják egymás határait és egyiküknek sem kell alárendelődnie.
Egészségesen kapcsolódni csak két, egészséges önértékeléssel rendelkező ember képes.
Ezen pedig dolgozni kell, folyamatosan és tudatosan.
Ha visszanézel a korábbi évekre, milyen gyerekkori mintákat vittél a kapcsolataidba?
Legbelül egy sérült kislány voltam, aki azt tanulta meg, hogy akkor kap szeretetmorzsákat, ha az elvárásoknak megfelelően viselkedik. Ha a másik fél igényeit igyekszik kielégíteni akár a saját érzései, szükségletei elnyomásával és nem panaszkodik, kizárólag alkalmazkodik.
A szerelemről azt gondoltam, hogy ki kell érdemelni és állandóan küzdeni kell a figyelemért, valamint bizonyítani, hogy szerethető vagyok. Így nem csoda, hogy olyan férfiak kapcsolódtak ehhez a működéshez, akik irányítható és önfeláldozó nőt kerestek maguk mellé.
Mit gondolsz most a szerelemről?
A szerelmet nem kell kiérdemelni, mert feltétel nélküli. Aki szeret, az lát és tisztel téged, a hibáiddal együtt fogad el, olyannak amilyen vagy.
Nem akar átformálni, és akkor is szeret, amikor nehéz élethelyzetben vagy.
Úgy szeret, hogy nincs mögötte érdek. Mindenekelőtt pedig figyelembe veszi az érzéseidet, tiszteli a határaidat és nem zár kalitkába, hogy birtokoljon.
Mit tanultál meg önmagadról, amikor még csendben alkalmazkodtál?
Akkor még semmit, mert gépiesen teljesítettem egy programot, ami futott bennem. Nem voltam önmagamra nyitott, nem is merült fel bennem, hogy foglalkozzak magammal. Éreztem, hogy valami nem jó, de kompenzáltam külsőségekkel. Ha kívül azt mutatjuk, hogy minden tökéletes, akkor egy darabig mi is elhisszük.
Utána viszont hiába nyeljük a békát a végtelenségig, előbb vagy utóbb valamilyen betegség formájában a felszínre fog jutni. Nekem különböző testi tünetekben – bőrproblémák, hajhullás, migrén, nőgyógyászati betegségek formájában – jelent meg, de sok időbe tellett, mire rájöttem, hogy itt valami összefüggés található.
Mit tanácsolnál azoknak a nőknek, akik egy rossz kapcsolatban élnek és még mindig azt hiszik, hogy „csak velük van a baj”?
Az jó út, ha olvassák ezt az interjút, mert ez azt jelenti, hogy felismerték, valami nem jól működik a kapcsolatukban és változtatni szeretnének. Ha azt tapasztalják, hogy a kapcsolati problémákról szóló beszélgetések oda futnak ki, hogy „neked kell megváltozni, és te nem működsz együtt”, akkor valószínűleg mérgező kapcsolatban élnek.
Különösen fontos, hogy legyen önfeflexiójuk, ismerjék magukat, és legyen megfelelő önbizalmuk, mert ez lesz a pajzsuk.
Ha szükséges, kérjék szakember segítségét a gyógyuláshoz.
Miközben zajlott a válásunk, én is rengetegszer elbizonytalanodtam, hogy valóban jól döntöttem, és tényleg nem követek el nagy hibát, biztos, nem én vagyok a rossz.
Most már tudom, a nárcisztikus partner célja éppen az, hogy összezavarjon minket. Erre az esetre kiváló megoldás, ha összeírunk egy listát azokról az esetekről, amiket méltatlannak érzünk, amelyeknek egy tiszta, egyenrangú kapcsolatban nem szabadna megtörténniük. Amikor újra elolvassuk ezeket, megerősítés kapunk abban, hogy jól döntöttünk. Legyen listád.
Kiemelt kép: Freepik
